A csodálatos Mandarin (Mandarin Bár az Ó utcában)

Egy könnyed munkanapon, amikor együtt lógtunk Judittal délben, arra gondoltunk, hogy ellógunk a valahol az Opera mögött található Mandarin Bárba, melyet színei és webszájtja által kölcsönzött fílingje miatt már sokaknak ajánlottunk de mi még nem voltunk ott sohase. Azt tudtuk, hogy az Opera mögött van, de hogy pontosan hol, azt nem. Judit tanácsolta, hívjuk fel azt a barátunkat akinek a legutóbb javasoltuk a helyet, de lebeszéltem, lévén biztos nem is emlékszik rá. Végül egy vadászkutya szimatával akadtunk rá a bárra a Hajós utca-Ó utca sarkán egy új építésű ház földszintjén.

Belépve a pöttöm kávézórészben találtuk magunkat, ahol magas székeken ülve magas asztaloknál lehet kávézgatni, de enni is ha úgy támad kedvünk. A picinyke éttermi rész a félgalérián található. Ide belépve azonnal kővé dermedtünk, hiszen éppen az a barátunk üzleti ebédelt a helyszínen, akiről az előbb beszéltünk. (Két napon belül másodszor, ami ígéretesen hangzott..., éppen ki is pakolták eléjük a kifejezetten tetszetősen tálalt ételeket.)

Nos mi is találtunk magunknak egy kényelmes helyet az ablak mellett és jobban szemügyre is vettük az intézményt.

A ma divatos lounge (lándzs)-étterem kifejezéssel tudnám a legjobban "magyarul" leírni a belsőépítészetet, földszínek, narancs, barna, kávé, bordó, benne egy kis kék, valószínűleg többet értett a fengshuihoz aki berendezte mint én, ez jól látszik rajta. A zene is lándzsi volt, talán picit hangos. Azt kell mondjuk, ízléses környezetben van az az 5-6 asztal, melyhez egy pöttöm üveg-különterem is társul, ahol a dohányzó szekció pöfékelhet. (Csak azt nem értem miért itt tárolják a babaetetőszéket?) A pincérlány fiatal, kedves, szintén földszínekben érkezik, hozza menüt, mosolygósan és diszkréten kivárja míg átböngésszük. Az ő viselkedése is tükrözi általános benyomásunkat, hogy itt egy kicsit laza minden, ráéős, adjuk meg az idejét-es. Judit végül a szokásos hezitációja után (legszívesebben mindent végigkóstolna) a Roston Csirke Fetás Spenótsalátával-ra (1480.-) bök, míg én a Vajhalat választom fehérboros kapri mártással és szalmaburgonyával (1780.-).

Se sokat se keveset nem várunk (annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy csak úgy repült az idő, hiába...) mire megérkeztek az ételek. Szép sorjában nem egyszerre, amitől kicsit kihült az enyém mire Juditét is illedelmesen megvártuk. Már a tálalás is igéretes volt, és a konyhában dolgozók kreativitását jelezte. Őröm beleszúrni a villát egy ilyen fogásba, de komolyan. Olyan mintha egy kínai váza összetörésébe kezdenék bele kéjesen. A Vajhal omlós, puha és ízletes volt. A kapri szószban különböző méretű kapribogyók lubickoltak, mely kiválóan ízharmóniát adott az amúgy nem elfűszerezett hal visszafogott ízének. A szalmaburgonya inkább vékony sültkrumpli volt.

A Roston Csirke művészien vékonyra klopfolva érkezett, melynek következtében a nedvesség túlnyomó része megsemmisült a szeletben, és túl sok ízt sem fedezett fel benne feleségem. A (nagy darabos) fetás spenót jó fűszeres volt, de még épp a finom oldalon. Összességében kellemes, könnyed ebédfogásnak minősült.

Sajnos a desszertekbe most nem kóstolhattunk bele, mert rohanni kellett, úgyhogy gyorsan kértünk egy capuccinót (340.-) és két ásványvizet (260.-/ü) és fizettünk is. Kedves apróság, hogy a számla mellé 1-1 rágógumit is kaptunk mely a fogunkat is tisztíccsa, ennek köszönhetően úgy hagytuk el az egységet, hogy biztosan tovább próbálkozunk, s biztatjuk erre utastársainkat is.

Mandarin Bár&Étterem (VI. Ó utca 24-26.) 688-1696

Chagall és a nyírfácska

Petra ráncigált egyszer ide, azóta is visszavágyom erre az Oktogon és a Nyugati közt a Hajós és a Zichy u. sarkán található igazán kellemes evő-ivó-üldögélő helyre. Chagall szellemében igyekeztek létrehozni amiből inkább csak annyi van itt, hogy jól hangzik, viszont a hangulat ennek ellenére is nagyon kellemesnek modható, kűlönös tekintettel a nyírfácska domesztikálására és a fílingre úgy általában.

Új fejlemény, hogy a Chagall tulajdonosai forgatják a netet, vagy néha rákeresnek a Google-ben, ugyanis a minap írtak nekem, hogy a hely megváltozott ahhoz képest amit mi irogattunk róla régebben, máshol.

Az elküldött PR anyagban ilyet olvashatunk: "Chagall-ra jellemző motívumok és berendezési tárgyak, a színes falak és csodás reprodukciók elvarázsolják mind a művészetszerető közönséget, mind a laikusokat."
Hű. Ha. Ha mondjuk meghívtak volna, hogy nézzük meg magunk, akkor valószínűleg személyesen élhettük volna át a varázslat felébredését, és írhattunk volna hasonló költői magasságokba biztos nem szökő kommentet, de az igazság (látogatás) pillanata már közel van.

A fotóból itélve leginkább csak a székek cserélődtek ki, nyírfácska maradt, sőt háttérfilozófiát is kapott:

"Itt azt is megtudhatjuk, hogy a nyírfa – leveleitől megfosztva – milyen impozáns és eredeti, ha azon a helyen jelenik meg előttünk, ahol nem várjuk."
(PR anyag)

Igen jó meglátás, de ez egy németjuhászkutyára is igaz amennyiben a levelek megfosztásától (szegény fa) most épp eltekintünk.

Konyha és fíling vizsgálat várólistán.

Ezt a képet nem én csináltam hanem ők küldték (én jobbat tudok :))

Középpontban a Centrál (a banánhéjokra kérjük vigyázzanak!)

A Centrál Kávéházról mint  "A KÁVÉHÁZRÓL" már pozitívan értekeztünk máshol, lássuk, hogy az idő melynek vasfoga mint tudjuk addig jár a kútra míg el nem törik, kikezdte-e ezt a műintézményt is. Zene továbbra sincs, ami kiváló, a hangulat továbbra is nagyon jó, igazi nagyvonalú kávézást enged meg, és nem baj, ha csak egy teával üldögélünk órákat, senki sem krákog felettünk. A pincérek továbbra is jól öltözöttek, kedvesek, és periferikus látásuk sem romlott sokat. Szombat délutáni csevejünk helyéül ezért jónak ígérkezett a választás. A két kedves német turista is így érezhette akik láthatóan már több órája olvasgatták gájdukat, s aztán a Die Zeit-et, melyet mint tudjuk kiolvasni minimum 1 hét.

Részünkről csúsztatott palacsinát és egy flódnit kértünk, valamint egy eszpresszót és két gyümölcsteát. A kávé a régi volt, baj lenne ha nem így lenne. A teákkal kapcsolatosan már nehezebb az ítélet, ugyanis kedves barátom megfogalmazása jutott eszembe akkor amikor azt állította, hogy a teakiöntő egy dologra való, hogy kiöntsük belőle a teát. Nos a kis kancsó épp erre a célra nem felel meg, így a tálca és minden körülötte csurom tea lett. Közben megérkezett a kért desszert, mellyel kapcsolatosan nyolcvan százalékosan tudunk csak lelkesedni. A palacsinta száraz volt, agyon porcukrozva, mikrózva. Az íze finom volt, eltekintve a 2-3 dióhéjtől, mely legalább megnyugtatott bennünket a töltelék eredetiségéről. A Flódni héj-szempontból ugyanígy járt, s íze is hasonló százalékban nyűgözött le minket. Így hát kénytelenek voltunk beérni a patináns intézmény atmoszférájával, mely minden dió (s egyben banán)héj ellenére az egyetlen igazi etalon kávéház Budapesten. Még mindig.

Végül, hogy az élet mégis milyen igazságtalan: kifelé menet végig kellett néznünk, ahogy az egyik pincér puszta kézzel tapicskolt egy szelet dobostortát, próbálva visszaapplikálni a celofánt az oldalára, melynek a kiemeléskor nem vette igénybe a segítségét... mivel elfogultak vagyunk nem tesszük jobban szóvá az esetet, tudjuk be ismét egy banánhéjnak ezt is, reméljük többször nem látunk ilyet itt.